Baba, mint kapcsolattartó a gyerekkel

Most nem csak a Barbie baba vonatkozásában írok, hanem  úgy nagy általánosságban, minden babáról. Épp olvastam Bambuc  friss bejegyzését, mikor bevillant egy jó nyolc évvel ezelőtti emlék. (Jó, van az már 9-10)
Tehát, szülői értekezlet volt az oviban, és az óvónő rám nézett, majd így szólt:

"- Itt van az új ovisunk anyukája is. Meg kell említenem, Ismike nagyon gyorsan beilleszkedett, és rászoktatta a lányokat a babázásra! Eddig senki nem nyúlt hozzájuk, most mindegyikkel játszva van, mondhatom évek óta először!"

Mindenki felém fordult, én meg egyszerre voltam ledöbbenve, és persze azért örültem, mert a gyerekem pozitív színben lett említve.

 Tehát, az, hogy a lányok nem babáznak, sajnos komoly és nem új probléma. Mégis, mi a baj? Van egyáltalán otthon baba? Miért nincs? Oké, ne legyen Barbie, de annyi szép és igényes babát lehet kani, hogy nem hiszem el, nincs olyan, amire egy anyuka azt mondja, hogy ez jó lesz.

Mire jó a baba? Szerepjátékhoz,  finom mozgások tökéletesítésére (öltöztetés), titkok megőrzésére, és később alanya lehet bármilyen alkotó tevékenységnek is. Tehát, vissza a címre.

 Minden gyereknél eljön az a nap, mikor többet nem függ oly mértékben tőled, hogy valóban 24 órán keresztül neked kell kiszolgálni. Önállósodik, önkiszolgál, és elkezd leválni rólad. Ez egy természetes folyamat, és egyszer azon kapod magad, elkezdtetek távolodni egymástól. Persze, odajön, megölel, de valami megváltozik. Látod, hogy valami baja van, de nem mond semmit. Mit tehetsz?  Én előkaptam a babákat, és leültünk játszani. Az első kínszenvedős fél óra (ami valójában öt perc volt) után a gyerek belendült, és tátott szájjal bámultam rá. Tudni kell, hogy a legidősebb lányom nem a jelenlegi férjem ivadéka, és nem túl szépen mentünk szét, 8 hetes kismama koromban. Tehát, Barbie és Ken gyilkolni kezdték egymást, és olyan dolgok törtek fel a gyerekből, hogy könnybe lábadt a szemem. Egyből kiderült, hogy apuka miket töm az akkor hat éves lányom buksijába, minden láthatáskor, és az is hogy mennyire rossz ez neki. Nagyon tanulságos eset volt, és innentől kezdve tudatosan igyekeztem nem lemószerolni előtte az apját, és arra törekedni, hogy a szavakkal történő nyesegetést itthon gyógyítgassam...

A helyzet javult. Később történtek még dolgok, de végül ma, 13 évesen is a babázás az, ami összeköt minket. Együtt alkotunk, véleményt kér, és együtt vesézzük ki a gyűjteményünk darabjainak különlegességét. És tudjátok mit? Én bizony sokkal jobban örülök annak, hogy babázik ennyi idősen, mintha sok hasonló korú társához hasonlóan fiúzna, szerelmes lenne, és buliba akarna menni. Sokkal nagyobb biztonságban van itthon, velem, és ezek az együtt babázott idők bizony nagyszerű habarcsként szolgálnak a jövőre vonatkozva, amikor ugyanúgy jön majd hozzám, csak épp nem a babaház, hanem a saját otthonának berendezésével kapcsolatban. :)
Anyák, játszatok a gyerekkel! Egy kicsit felejtsük el, hogy mi vagyunk a felnőttek, és kapcsoljunk vissza. Megéri, higgyétek el!